|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 8 találat | lapozás: 1-8 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jakab Mária 1995. január 5.Szászrégen városi könyvtárának főkönyvtárosa, Demeter Judit ismertette, milyen rendezvényeket terveznek a város magyar olvasói részére. Ezek között szerepel Binder Pál brassói történész professzor februári előadása, áprilisban Cs. Gyimesi Éva kolozsvári egyetemi tanár lesz az előadó, júniusban a Régeni Napok keretében Jakab Máriával, a Családi Tükör főszerkesztőjével terveznek találkozót, szeptemberben a Pallas-Akadémia igazgatójával, Kozma Mária írónővel, novemberben Vetési László kolozsvári lelkésszel. /Népújság (Marosvásárhely), jan. 5./1996. július 5.Árokoson tartotta a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete /MÚRE/ háromnapos sajtótörténeti táborát, ahol több előadást hallhattak a résztvevők /például Mircea Popa: Kölcsönhatások a két világháború közötti és utáni magyar sajtóban, Kántor Lajos. Az erdélyi magyar sajtó elfeledett értékei, továbbá Erdélyi magyar sajtóbibliográfiák címmel a kutatók beszéltek/, emellett audiovizuális tanácskozás. Tárgyaltak a jövő sajtószerkezetéről is. Jakab Mária, a Családi Tükör főszerkesztője elmondta, hogy a folyóiratot a megszűnés fenyegeti. A táborban az előadások nem voltak mindig színvonalasak, ezért a fiatal kollégák rendre a kocsmában kötöttek ki, olvasható Zsehránszky István beszámolójában. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 5./2007. szeptember 26.Alig egy hónappal a Kézdialmást bemutató falufüzet megjelenése után újabb kézdiszéki községről, Kézdiszentkeresztről jelent meg húszoldalas, színes fényképekkel illusztrált ismertető. Kézdiszentkereszt és Bélafalva földrajzi, történelmi ismertetője mellett megtalálható benne a műemlékek, emlékművek, a látnivalók leírása, a híres szülöttek, a népi mesterek, valamint a testvértelepülésekről egy-egy rövid ismertető. A falufüzet felelős kiadója Jakab Mária Edit, Kézdiszentkereszt község polgármestere, szerkesztette és a fotókat készítette Bartos Lóránt és Iochom István. /(Dévai): Kézdiszentkereszt falufüzete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 26./2008. június 2.Lapzártáig a tizenhárom körzetből beérkező adatok alapján a Magyar Polgári Párt jelöltje győzött Kézdivásárhelyen. A helyi választások nagy vesztese Török Sándor jelenlegi polgármester, aki a szavazatok 40,91 százalékát kapta. Második forduló lesz Kézdiszentléleken és Ozsdolán. – Csernátonban Bölöni Dávid, Torján Daragus Attila, Kézdiszentkereszten Jakab Mária Edit, Esztelneken Vargha Attila, Kézdialmáson Molnár István, Lemhényben Lukács Róbert, Bereckben Dimény Zoltán, Gelencén Szakács Tibor, Szentkatolnán Tusa Levente RMDSZ-színekben megválasztott polgármesterek vezetik a következő négy évben a településeket. /Iochom István: Kézdivásárhely váltott. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 2./2013. szeptember 18.Ágoston Hugó: Merre, MÚRE?A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szombati, gyergyószárhegyi tisztújító közgyűlésén huszonnégy tag vett részt. (Az összejövetelről lapunk is beszámolt, sajtónk érdekképviseleti szervezetének nevét ha a címben nem is, a hír szövegében eltalálta.) Borúsabb hajlamúak számára itt ezt az írást be is fejezhetném, hiszen a „huszonnégy” akár válasznak tekinthető a címben feltett kérdésre. Az összehasonlítás kedvéért: amikor bő másfél évtizede alulírottat elnöknek választották, a csíkszeredai megyeháza tapstermében legalább ötször ennyien voltak, s ennek megfelelően nagyságrenddel volt nagyobb a szavazatok száma. Most a huszonnégy tag ötvenhat szavazati mandátumot hozott, s a váratlan fordulatot a volt elnök, a marosvásárhelyi Karácsonyi Zsigmond leváltása jelentette. Az új elnök egy szatmári születésű, Kolozsváron dolgozó rádiós újságíró, Rácz Éva. Nem a nosztalgia késztet rá felidézni a MÚRE kezdeteit, korábbi időszakait, a szervezés nehézségeit. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a kezdeményező és alapító elnök, a gazdasági újságíró Hecser Zoltán – ő tudta közülünk legjobban a törvényeket, az eljárásokat, a bejegyzéstől az adminisztrációig és a tagtoborzásig minden ilyesmihez értett. Ő tette meg az első döntő lépést, 1990-ben. Utána Kántor Lajos, a Korunk nagy tekintélyű főszerkesztője személyében magas értelmiségi került a szervezet élére; két elnöki mandátuma (1993-1995, 1995-1997) után következett alulírott hetilap-szerkesztő (egy mandátumra, 1997-1999) – alighanem ebben a bő fél évtizedben történt meg a legnagyobb elmozdulás a szakmaiság, a magyarországitól minél kevésbé eltérő, igényes sajtónyelv és -kultúra kialakításának irányában; ekkor kötöttük meg az „alapszerződésünket” testvérszervezetünkkel, a budapesti MÚOSZ-szal (reméljük, érvényben van), nem kis büszkeség számunkra, hogy ennek eredményeképpen, javaslatainkra, Aranytoll-díjban részesültek erdélyiek is (Kántor Lajos és Szász János 1997-ben, Halász Anna 1998-ban, Szőcs István 1999-ben – a sor a következőkkel folytatódott: Kacsir Mária – 2000, Csávossy György, László Ferenc – 2001, Mag Péter – 2002, Ágoston Hugó – 2005, Csép Sándor – 2006, Koczka György – 2008, Makkai János – 2009, Cseke Péter – 2010, Tomcsányiné Jakab Mária – 2012). Az idén januárban sajnálatosan elhunyt kiváló tévés, Csép Sándor ezredfordulós két mandátumát (1999-2001, 2001-2003) minden bizonnyal sajtónknak az írott formától az audiovizuális felé mutató hangsúlyváltása is eredményezte, barátunk emberi és szakmai kvalitásain kívül. Ambrus Attila főszerkesztő (Brassói Lapok), közíró kollégánk elnökké választása 2003-ban meredek fiatalítást jelentett a MÚRE élén, de ő korábban is tagja lévén a vezetőségnek, biztosítani tudta a folytonosságot; további mandátumai idején (2005-2007, 2007-2010) határozott előrelépés történt a rendezvény- és kiadványszervezésben; a vajdasági, kárpátaljai, muravidéki, horvátországi magyar újságíró egyesületek együttműködésének is ő volt a kezdeményezője, megvalósítója. Mi, eddig felsoroltak már örökös tagjai vagyunk a szervezetünknek. Karácsonyi Zsigmond főszerkesztő (Népújság) az utóbbi három évben a gazdasági és bizalmi válság ellenére nagy energiabefektetéssel működtetni tudta az egyesületet, ha takaréklángon is. Természetesen nem feledkezhetünk meg az ügyvezető elnökök, a kezdeti hőskorszakban Gáspár Sándor, utána Karácsonyi Zsigmond áldozatos, hatékony munkájáról, sem több vezetőségi tag hozzájárulásáról a huszonhárom év alatt. Az elnöki utódlások a MÚRE tisztújító közgyűlésein sosem dőltek el elvtelen harcokban, önjelöltek vagy távirányításúak nem győztek; még az ártatlan-fontoskodó lobbizásokra és a demokrácia látszata érdekében kötelességből vállalt esélytelen jelöltségekre is némi meghatódással emlékszem vissza. Remélem, most sem történt másképp. Rácz Éva, az új elnök – és az első hölgy az egyesület élén! – bizonyítottan jó kommunikátor (ebben mesterfokozattal rendelkező szakember), kormányfőtitkársági, majd minisztériumi tanácsossága kiterjedt kapcsolatrendszert eredményezhetett mind a sajtó, mind más intézmények, civil szervezetek, közületek körében, s ha fontos részt tudott vállalni a román-magyar együttes kormányülések megszervezésében, bizonyára jól szervezi meg majd a MÚRE rendezvényeit is. Személyiségéről és tevékenységéről többet tudhatunk meg egy rokonszenves rádióinterjúból. Csakhogy... Csakhogy itt és most jóval többről van szó, mint mondjuk arról, hogy ezután a MÚRE közleményei pontosabbak, bátrabbak és színvonalasabbak lesznek! A legnagyobb gond a tagság megfogyatkozása – miközben újságíróból a mi prérinken is mind több van. A mostaninál volt négyszeresen nagyobb is a MÚRE-tagok száma (és mondanom sem kell, hogy ez nem elsősorban a tagdíj miatt fontos, bár miért ne lenne fontos azért is?), emlékszünk száz résztvevős, tudományos konferenciaszerű vidéki rendezvényekre, jeles meghívottakkal, sokoldalú programmal. Tudjuk, hogy a piacgazdaság hatásain kívül alaposan bekavart a sajtóéletünkbe is a politika, a kalandor megosztás, a táborozás. Hátha ennek jól érzékelhető csillapodása megkönnyíti Rácz Éva és kis csapatának dolgát új hidak kiépítésében. Nagy téma az RMDSZ-hez való viszony tisztázása, a vele való nyugodt, kölcsönösen empatikus és segítőkész kapcsolat. Emlékszem, egyszer azt találtam mondani, a MÚRE kész segíteni az RMDSZ-t! Sokan felkapták a fejüket, a külön meghívottként köztünk ülő Markó Béla rögtön megkérdezte, ezt hogyan gondolom – mivel tudná segíteni? Valami olyasmit válaszoltam, hogy objektivitással, elvszerű bírálattal. Szerencsére az utóbbi demokratikus megmérettetések, választások nyomán az RMDSZ visszanyerte nem csak a legitimitását (mert azt pillanatig sem vesztette el), de a tekintélyét is érzékeny és igényes médiánkban; talán múlófélben az idő, amikor kevés figyelemreméltó kivétellel (amilyen például éppen az ÚMSZ is volt!) a rommagyar sajtó – persze kivált a radikális jobboldali – már-már sportot űzött az ócsárlásából. Persze az RMDSZ-től is elvárható a fokozottabb odafigyelés, annak a felismerése, hogy a sajtót nem uralni kell, persze nem is ajnározni, de mindenképpen erősíteni – ha lehet, minél önösérdek-mentesebben, illetve egy magasabb érdeket: a demokrácia erősítését követve. Rácz Éva ennek a helyzetnek jó kezelője lehet, félig tréfásan azt mondanám: már azért is, mert a kolozsvári rádió szerkesztőségéből olyan fontos közéleti személyiségek indultak, hozzá hasonlóan, ezen a szép pályán, mint Kelemen Hunor szövetségi elnök s a legutóbb FUEN-alelnöknek megválasztott Vincze Loránt. (Aki, ha jól emlékszem, már első pályázat-sorozatunkon díjat nyert – tizenkilenc évesen.) Ha létszámban is, de különösen tartalomban és presztízsben gyarapodni akar, a MÚRE-nak véleményem szerint vissza kell állítania az ügyvezető elnöki tisztséget. Tudom, hogy ez – takarékossági okokból? – az Alapszabályból kimaradt, de a jelenlegi Alapszabályt amúgy is alaposan korszerűsíteni kell, alkalmazni kell az új körülményekhez. (Világháló!) Dolgozhat Kolozsváron az elnök, de a Marosvásárhelyen bejegyzett és működő egyesületnek Marosvásárhelyen kellene hogy legyen egy több-mint-irodavezetője. (Ügyvezető elnök nélkül Kántor Lajos és Csép Sándor sem nagyon boldogultak volna Kolozsvárról.) Tudjuk jól, nem egyszerű adminisztrátorról van szó, ahogyan az eddigiek sem egyszerű adminisztrátorok voltak; és példaként-okulásként megnézhetjük akár az RMDSZ eddigi ügyvezető elnökeinek tevékenységét. Rácz Éva szép esély előtt áll. Lehet, hogy a siker és a kudarc lehetősége ebben a tisztségben sohasem volt ilyen közel egymáshoz, mint most, de csapatával bebizonyíthatja, hogy a stagnálás nem törvényszerű egy ilyen fontos kisebbségi szervezet életében. Maszol.ro 2014. november 17.Könyvbe mentett emlékekAz a régi magyar adás Az emlékezés kedves ünnepévé vált a november 15-i szombat délelőtt. A Kultúrpalota Tükörtermének varázslatos díszletei között vidámnak indult, majd szomorkásan ért véget az idei könyvvásár érdekes és megható könyvbemutatója. A színes ólomüvegekbe zárt balladák előtt a Román Televízió 1969-től 1985-ig sugárzott régi magyar adásának szereplői ültek és vallottak arról, hogy kisebbségi életünk "rázós hullámvasútján" milyen volt az enyhülés, majd a szigorodás éveiben "a hetedik erdélyi magyar hetilap, a hetedik erdélyi magyar színház", "az erdélyi magyar koncertiroda", "a romániai magyar panasziroda" munkatársának lenni. A nézőközönségben és a szerkesztőkben is mély nyomot hagyott 15 évet örökíti meg az a könyv, amelyben három szerző, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária írta meg a saját és gyűjtötte össze 24 vallomástevő munkatársuk emlékeit A mi magyar adásunk 1985–1969 címmel. A Kriterion kiadónál megjelent vaskos kötetet H. Szabó Gyula szerkesztette, a címlapot Demian József tervezte. A szerzőket a könyv szerkesztője bírta szóra. Először az ötletgazda, az Ausztráliából érkezett Józsa Erika vallott arról, hogy a csíkszeredai évfordulós ünnepségre utazva, sok ezer kilométer megtétele után egy vonatfülkében döbbent rá, hogy a nézőkben 25 év elmúltával is megmaradt az emlékük. Majd szerzőtársaival közösen gondolkoztak el azon, hogy annyira kevés tárgyi bizonyítéka maradt munkásságuknak, hogy az utókornak nem lesz amiből megírnia, hogy mi volt a magyar adás különleges hatásának a titka. Ezért döntöttek úgy, hogy szóra bírják mindazokat, akik még emlékezni tudnak, s a mozaikkockákból összerakják a történetet. Bár Bodor Pál, az egykori főszerkesztő kellett volna a fő szerző legyen, visszaemlékezéseivel hozzájárult a múltidézéshez, és a szerzők neki ajánlották a könyvet. Öt éve íródik a kötet, s hogy elkészüljön, a régi "harcostársakat" kérték meg, hogy segítsenek emléket idézni – vette át a szót Simonffy Katalin. Az események kibontásában, amelyekre már rárakódtak az 1990-ben újraindult magyar adásnál töltött évek is, a jelenlegi kollégák az adástükrökkel segítettek. Az újrainduláskor úgy tűnt, hogy nincs folytatás, hisz 1985-ben a vágókra, akik maradtak, kegyetlen feladatot bíztak, ki kellett választaniuk, hogy mi megy az égetőbe, a többi pedig a Jilaván őrzött archívumba került. Csoda, hogy ez a könyv megszületett – jelentette ki Tomcsányi Jakab Mária. Már csak azért is meg kellett írni, hogy hírt adjon arról a korról is, amelyben a magyar adás létrejött. Kik és hogyan harcolták ki, milyen fondorlatokkal, s Bodor Pál főszerkesztő a lehetőséget hogyan alakította egy olyan fórummá, ami már-már vállalhatatlan volt. Kulturális értékeinken, hagyományainkon túl a magyar adás megmutatta egymásnak a különböző tájegységekben élő magyar embereket, s ezenkívül a nem létező nemzetiségi intézmények feladatát is ellátta. A lapok alján történelmi emlékeztető olvasható (párthatározatok, korabeli események stb.) Vincze Gábornak a Romániai magyarság kronológiájából, hogy az elejtett célzásokat legyen mihez kötni – egészítette ki a bemutatást H. Szabó Gyula. Gálfalvi Zsolt, akit később, 1998-ban neveztek ki a Román Televízió megbízott elnök vezérigazgatójává, az előzményekről számolt be, az 1968-as enyhülésről, amikor lehetőség nyílt arra, hogy 1969 nyarán az ország belső helyzete és a külső körülmények (csehszlovákiai események) hatására egy bukaresti találkozón romániai magyar értelmiségiek, művészek, lapszerkesztők nagyobb nyomatékkal mondják el a véleményüket. Bár választ a párt jelen levő főtitkárától nem kaptak, de utólag az intézkedési tervben már szerepelt a magyar és a német adás létrehozása. A szervezés nagyon nehéz munkájában Bodor Pál leleménye, fantáziája, a valóságtól való elrugaszkodásra való hajlama, de hozzáértése, tapasztalata, lelkesedése, makacssága, konoksága is hozzájárult, hogy a megszülető televíziós adásnak visszhangja támadt. Az adásnál és a szövegnél többet jelentett, hogy egy modern kommunikációs eszközben megszólaltunk magyarul, s az ország legkülönbözőbb magyar vidékein hallgathatták azt. Az emberek között létrehozott kapcsolati lehetőségért volt rendkívül fontos a magyar adás. Gálfalvi Zsolt mellett a szerencsés kultúrpolitikai helyzetet jól kihasználó magyar értelmiségiek, Domokos Géza, Huszár Sándor szerepét hangsúlyozta később Galbács Pál is, értékelve a szerzőhármas "irdatlan" munkáját. 45 évvel ezelőtt, a kezdődő és egyre inkább elhatalmasodó diktatúrában lehetett egy vállalható, nézhető, az erdélyi magyarságot szolgáló médiát teremteni – vette át a szót Csáky Zoltán, aki a már említett feltételeken kívül azoknak a román kollégáknak (Victor Tiberiu, Eugen Lungu, Adelman Alfred) a nevét is említette, akiktől a filmezést, vágást tanulta a rádiósokból, újságírókból álló kezdő csapat. Majd arra a sportriportjára emlékezett, amikor az ASA megnyerte a román kupát, s tízezer torokból zúgott, hogy hajrá, fiúk, hajrá, magyarok! Beszélt azokról a sportolókról, akikről a magyar adás révén derült ki, hogy valóban magyarok, s emlékezetes történetekben idézte fel riporteri munkájának eseményeit. Kezdetben Tomcsányi Tibor és Birta József mellett vendégbemondókat is meghívtak a marosvásárhelyi színháztól, köztük Farkas Ibolya színművészt, aki H. Szabó Gyula kérdésére válaszolva megtisztelőnek nevezte a felkérést. A vallomástevők sorában Boros Zoltán (az ő vezetésével indult újra az 1989-es fordulat után a magyar adás) utalt arra, hogy a könyv akkor teljes, ha társul hozzá a képernyő is. Ezért kíváncsi arra, hogy egy fiatal olvasó, aki nem élt a rendszerben (amikor üresek voltak az üzletek, fel kellett vonulni augusztus 23-án, és nem hallotta, hogy mit sugárzott az esti híradó stb.), felismeri-e annak jelentőségét, hogy mit jelentett egy civilizált, kulturált magyar hang a televízióban. Hang, amelyet megértettek az emberek, holott a televíziós változata volt annak, ahogy Sütő András a sorok között, Harag György és Szabó József pedig a színpadon mondta el az akkori valóságról szóló gondolatait. Ez a televíziózás 1985-ben véget ért, és jó lenne, ha Józsa Erikához hasonlóan támadna egy új kapitány, aki megírná az 1990-es indulás történetét a forradalom, a bányászlázadások, az Egyetem téri tüntetések közepette, miután már közvetlenül lehetett szólni a romániai magyarságról, a romániai helyzetről, a bukaresti történésekről. A képernyőről hiányzó gyermekműsorok készítésével járult hozzá az adás sikeréhez a megszólaló Huszár Irma, aki a későbbiekben az erdélyi magyar képzőművészekről készített portréfilmeket, amelyeket a román televízió alkotásaként adtak el külföldre is. Máthé Éva számára keserédes volt az a kilenc év, amelyet a televíziónál töltött, ahol "lenyelni való" híradókat kellett készíteni, szerencsére név nélkül. Mégis lélekölő dolog volt, de e nyomás alatt kikristályosodtunk, barátok lettünk – tette hozzá. A nehéz adástitkári teendők mellett voltak sikeres riportjai, ankétjai is e nagyon keserves, de nagyon szép évek során. H. Szabó Gyula a következőkben azt a társszerzőt, a szerkesztőség szerény, megbízható tagját köszöntötte fel Ulieriu Rostás Emília vágó személyében, akinek oly sokat köszönhet nemcsak a könyv, a régi és újabb magyar adás szerkesztősége is, s aki 40 évet töltött a 9. emeleten, s nyugdíjasként sem vált meg a vágóasztaltól, kitartással mentve a régi magyar adás értékeit is. Rostás Zoltán, aki egyetemet végzett fiatalemberként a legkorábban került a szerkesztőséghez, elmondta, hogy a három év, amit a magyar adásnál töltött, egy játékos kísérletként maradt meg emlékeiben. Bodor Pál diplomatai képességei mellett homo ludens (játékos ember) volt. "Senki nem értett hozzá, de vidámsággal, vagánysággal, lezserséggel eljátszottuk, hogy televíziózunk, s időnként az improvizációkból érdekes dolgok születtek. Később a dolgok szigorodtak, de kezdetben még a híradó is játék volt" – utalt Máthé Éva szavaira a felszólaló. A könyv legérdekesebb része az az összeállítás, amelyet Rostás Zoltán Sugár Teodorral készített a tízéves évfordulóra. A jelen időben megfogalmazott vallomások képezik a kötet gerincét – mondta Szabó Gyula. Sokan figyelmeztették, hogy az évszámok tévesen kerültek a borítóra, de megmagyarázta, hogy szándékos volt a megfordítás, hiszen egy időbeli visszaútra vállalkoztak a könyv megírásával, s erre akarják felhívni az olvasó figyelmét is – tette hozzá. Mivel az emlékezés értelmét a mai szerkesztőség léte adja meg, Mosoni Emőke főszerkesztő kapott szót, aki elmondta, hogy a 45. évfordulóra egy DVD-lemezt készítettek a régi és az új magyar adás anyagaiból válogatva, majd minden érdekeltet meghívott a november 23-i sepsiszentgyörgyi évfordulós záróünnepségre. A bemutató végén még egy utolsó kérdésre válaszoltak a vallomástevők, akik közül néhányan, ha ritkábban is, de még mindig készítenek filmet, mások tanítják a szakmát, és vannak, akik aktívan vagy nyugalmasabban élik nyugdíjas éveiket. Huszár Irma vallomásában elhangzott, hogy szeretné megjelentetni férje, Huszár Sándor naplóját, aki nyolc kötetben vetette papírra az 1950 utáni eseményeket. A kötet szerzőinek Bodor Pál nevében lánya, Bodor Johanna mondott a sírással küszködve köszönetet, s tette hozzá, hogy nagyon büszke édesapjára. Majd Grosu Magdolna köszöntötte a könyv szerzőit, akik előtt hosszú sor várakozott, hogy dedikálják a kötetet, amely sok érdekes, tanulságos adatot árul el a szerkesztőségi munkáról, a megszólalók magánéletéről, a hetvenes, nyolcvanas évek Bukarestjéről. Élményt jelentett végigkövetni ezt a rendkívüli magyar adást, ami ünnep volt, akárcsak azok a régi hétfő délutánok (1969. november 23-tól kezdődően), amikor összegyűlt a nagy család, s a magyar adás a romániai magyar élet és művelődés vérkeringésébe kapcsolt be az egyetlen televízióként, amelynek szavai és képei otthonra találtak minden lakásban. Ha a mai reánk omló műsordömpingre gondolunk, amelyben jelentőségüket vesztik a helyi események, megnyugtató, biztos pont volt az életünkben, amely megtanított összekacsintani a szerkesztővel, a sorok s képek mögött olvasni. Ha 1969-ben középiskolás lányként valaki azt mondta volna nekem, hogy az akkoriban szinte bálványozott szerkesztők mint barátjuknak, kollégájuknak dedikálják ma ezt a vallomásgyűjteményt, lehetetlennek tartottam volna. Gratulálok a szerzőknek és a vallomástevőknek ezért a vaskos makro- és mikrotörténelmi kötetért és az emlékekért, amelyeket bennünk, nézőkben felidéznek. S mivel nem fért bele minden az egyórás könyvbemutatóba, vasárnap délután a Jazz&Blues Clubban lehetett nosztalgiázni a dalszerző és zenész Józsa Erika és a 70-es évek legnépszerűbb együttese, a Metropol zenekar játékát hallgatva. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 22.Városrendezési terv nélkül SzékelyudvarhelySok bosszúságot okoz az új általános városrendezési terv (PUG) késése azoknak, akik a város szélén, egyelőre külterültként bejegyzett telken építkeztek, ám egyre biztosabb, hogy még hosszú hónapokig kell várni a PUG elkészültéig. Hargita Megye Tanácsának építészeti bizottsága a továbbiakban nem hagyja jóvá azokat az udvarhelyi zonális rendezési terveket (PUZ), amelyekhez nem csatolták a 2012-ben megalakult, de azóta sem működő technikai bizottság véleményezését. Mike Levente MPP-s képviselő a múlt heti önkormányzati ülésen aggodalmát fejezte ki, amiért még mindig nem készültek el az illetékesek az általános városrendezési tervvel. Mint mondta, nemrég beszélt a munkát végző tervezőcég vezetőjével, aki nagyon szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy a június 5-ei helyhatósági választások előtt befejezhetik a PUG-ot. Mike azt szeretné, hogy kezeljék prioritásként a problémát a városatyák: mandátumuk lejártával hagyjanak rendet maguk után. Egyébként Jakab Mária megbízott székelyudvarhelyi főépítész – aki nem volt jelen a tervek megvitatásánál – szerint szemmel láthatóan nem volt jól átgondolva a PUG. A törvény előírja, hogy minden városnak, municípiumnak, megyei önkormányzatnak – a főépítészeti hivatala mellett – legyen egy külsős szakemberekből álló terület- és városrendezési bizottsága, amelynek általában építő- és építészmérnökök a tagjai – magyarázta megkeresésünkre Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke. Mint mondta, egyebek mellett ezen szakemberek feladata véleményezni, hogy a zonális rendezési tervek (PUZ) megfelelően készültek-e el: betartották-e a tervezett útszélességeket, a szomszédok elegendő távolságra lesznek-e egymástól stb.. A bizottságot minden PUZ jóváhagyása előtt össze kell hívja az adott hivatal főépítésze, ám jelentésük csak konzultatív jellegű. Városok esetén ezt a véleményezést, illetve a terveket el kell küldeni a megyei önkormányzat építészeti osztályára, ahol szintén jóvá kell hagyni. Zonális rendezési tervre azoknak van szükségük, akik a települések szélén, külterületeken építkeznének (nem haszonépületeket). Noha Udvarhelyen 2012-ben megalakult a kérdéses bizottság, a Hargita megyei illetékesek azóta sem kaptak tőlük véleményezést, mivel az csak egyszer volt összehívva – nyilatkozta Incze Csongor. Mint mondta, rengeteg terv érkezik a megyei bizottsághoz – melynek legtöbb tagja nem udvarhelyi –, a jó döntések érdekében pedig fontos volna, hogy egy helyi szakértők által megfogalmazott vélemény is segítse a munkát. „Nem beszélve arról, hogy ilyen bizottsági véleményezés nélküli eseteknél fennállhat annak a veszélye, hogy bizonyos érdekcsoportok pult alatt átvihetnek bizonyos dolgokat egy főépítészen. Ha több ember tanulmányozza a terveket, akkor csökken a »pult alatti« egyezkedések lehetősége” – magyarázta az alelnök. Hangsúlyozta, a nem megfelelően elkészített tervek hatalmas veszélyekkel járhatnak, hiszen előfordulhat, hogy évek múlva „egy haragos szomszéd” bírósághoz fordul területrendezési ügyben, a végzés alapján pedig le kell majd bontani a lakóházat. A felsoroltak okán az elmúlt napokban a megyei illetékesek átiratot küldtek az udvarhelyi polgármesteri hivatalnak, amelyben tudatják: a továbbiakban semmilyen rendezési tervet nem fognak tárgyalni, ha nem látják mellette a technikai bizottság véleményezését. „Felkérem Bunta Levente polgármestert, hogy az átláthatóság jegyében a továbbiakban a hatályos jogszabályoknak megfelelően hívja össze a külsős szakértőkből álló bizottságot. Ne hagyja, hogy egyáltalán a gyanúja is felmerüljön annak, hogy különböző érdekcsoportok akarata érvényesül a közösség érdekeivel szemben” – jelentette ki Incze Csongor. Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro 2017. június 17.Megoldáskeresés egy felforgatott világban?Kovács Levente újabb regénye Alig egy éve jelent meg Kovács Levente tanár, rendező „majdnem tényregénye”: És jött az aranykor. Június 20-án máris újabb – ezúttal napjainkban igen aktuális témákat felvető –, A megoldás című regényét helyezi az olvasók elé, amiben szó van egy magasan képzett zsoldosról, aki a Közel-Keletről tér haza, egy 14 éves lány elrablásáról, akit szexuális szolgáltatásra kényszerítenek, de feltűnik benne egy éjszaki bár táncosnője is, aki a maffia célkeresztjébe kerül, és végül kiderül, hogy egy idillikus hangulatú kisvárosban eluralkodik a káosz és a rettegés. Az új könyvről a szerzővel beszélgettünk. Alig telt el egy év, és újabb regénye kerül az olvasók elé. Újabb „arcát” ismerhetjük meg a színházi szakembernek, vagy ez csak amolyan tévelygés a fantázia világában? Visszatértem az irodalmi próbálkozásaimhoz, amelyek 1970 körül szakadtak meg. Az akkor született novellákat több mint 40 év után kötetbe foglalva jelentettem meg. A közbeeső évtizedek alatt a színháznak éltem. Mivel mindig nagy mesélő voltam, lappangott bennem a vágy, hogy ha lesz rá idő, kedv, türelem és ihlet, akkor visszatérek a szépirodalmi műfajhoz. Korábbi kötetem, az És jött az aranykor sok személyes fogantatású részt tartalmaz, majdhogynem felismerhető szereplők, helyszínek vannak benne. Most úgy gondoltam, hogy írok egy kimondottan fiktív regényt, amelynek a helyszíne ugyan szintén a mi kisvárosi közegünk, de a történet fikció. Egyfajta lehetőséget jártam végig a cselekmény során, ami bizarrnak, irreálisnak tűnik, de ahogy halad ma a világ, szűkebb és tágabb környezetünkben is előfordulhat. Például a ma egyre burjánzó terrorizmus is szülhet ilyen bizarr történeteket. Ez a regény arra is figyelmeztet, hogy miként lehet valaki hétköznapi körülmények között terrorista. Ehhez bizonyos adottságok, képességek kellenek, ugyanakkor emellett az egyén olyan helyzetbe kerülhet, amikor eldöntheti, hogy problémáinak megoldására nincs más út, mint lerombolni a világot. Döbbenten tapasztaljuk, hogy a híradókban ismertetett terrorista merénylők többségükben harmadik generációs bevándorlók, akik a befogadó országban nőttek fel. Nem hajléktalanok, országúti bolyongók között kell keresni a potenciális terroristát, hanem jól szituált, képzett emberek vetemednek ilyen tettekre. Ez az igazi veszély. A merényletek többségét felvállalja az Iszlám Állam, de az elkövetők nagy részét saját elégedetlenségük, frusztrációjuk hozza olyan helyzetbe, amelyre csak egy választ találnak, és ez a merénylet, a bombatámadás, a körülöttük levő világ lerombolása. A cselekmények mögött bonyolult lélektani összefüggések vannak. Ebben a regényben megpróbálok körüljárni egy ilyen lehetőséget. Ez a regény inkább a fantázia szüleménye, mégis, ahogy hallom, nagyon sok tényszerű konkrétum is van benne, amelyről napról napra egye többet hallunk, látunk a televízióban. Végül akkor A megoldás milyen műfajba sorolható? Sokat konzultáltam a szerkesztőmmel azért, hogy meghatározzuk, milyen műfajba sorolható az új regény, mely talán kriminek is tekinthető. De a kriminek az alapvető szerkezete, cselekménye az elkövetett bűntény nyomozásának története, s ezen belül az elkövető és a bűnüldöző harcáról szól. Bűntényről szó van ugyan, de a bűnüldöző hatóságok nem tudnak rákattanni az ügyekre, mert az elkövető(k) beazonosíthatatlanul háttérben maradnak, így klasszikus értelemben véve ebben a regényben nem beszélhetünk krimiről. Talán fantasztikus regénynek is meg lehetne határozni, de akár romantikusnak is titulálható (a történet főhősében erős empátia fogalmazódik meg mások nyomorúsága iránt, mely megváltó gesztusokra készteti, és így fonódik össze a regényben két sors, ezenkívül egy különösen romantikus szerelmi szál is követhető). A főhősre sajátos kettősség jellemző. Egyrészt jót akaró és jót tevő ember, másrészt súlyos tetteket is elkövet, melyeknek tragikusak a következményei. Azt próbálom kiemelni ezáltal, hogy az emberek nem egyarcúak, nem sorolhatók egyszínű kategóriákba. Tehát a romantikus elemek dacára a mű mégsem romantikus, hiszen e műfaj jellegzetessége, hogy sarkított jellemű szereplőket vonultat fel. Én úgy gondolom, hogy a hősök tulajdonságai sokkal burkoltabbak, időnként más derül ki róluk, mint ahogy az elején megismeri őket az olvasó. Mindez beágyazódik abba a közérzetbe, amelyet mi is megtapasztalhatunk mindennapi életünkben. A főhős hosszú idő után tér haza, és olyan ugrásszerű változásokkal szembesül, amelyeket azok, akik benne élnek, nem észlelnek ennyire mellbevágónak. Ez lélektani sokkot okoz. Gondoljuk csak el, azok között, akik elmentek a 90-es években, számosan vannak olyanok, akik sem az új, sem a régi hazában nem érzik igazán otthon magukat. Anyagilag jobban élhetnek, de az a közeg, ahova költöztek, érzelmileg nehezen tudja a „jövevényeket” befogadni. Az ebből származó otthontalanság érzésével is foglalkozom a regényben. Elvonakoztatva a mindennapoktól, talán – kis túlzással – úgy is feltehetem a kérdést, hogy itt, Erdélyben is vannak olyan helyzetek – akár a kisebbségi létküzdelem terén –, amelyeket összehasonlítva a más országokban tapasztalt hasonló konfliktusokkal, akár terrorcselekményekké is fejlődhetnek? Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy az 1989-es – be nem teljesített – közösségi és egyéni elvárások miatti frusztráció egyre inkább nő, talán elmondható, hogy a felszín alatt parázslik az elégedetlenség. A regény azt is taglalja, hogy miként tud időzített bomba lenni egy megnyomorított kisember, aki tűrte a „sors csapásait”, de előjöhet egy olyan helyzet, amikor kitör. Ezt nem lehet kiszámítani. A legjobb példa 1989 decembere. Ezt megelőzően sokszor elhangzott, hogy „a puliszka nem robban”. Mégis, egy délelőtti nagy népgyűlésen, ahol Ceauşescut kellett volna éltetni, jószerint percek alatt kitört a forradalom, és sikerült a diktátort elűzni. Erre azelőtt senki nem mert gondolni. S az igen érdekes kérdés, hogy mi hozhatja ki vagy juttatja az egyént olyan fordulóponthoz, amikor a felgyűlt feszültség miatt „kirobban”, mikor válnak az egyéni frusztrációk olyan társadalmi elégedetlenséggé, amely akár forradalmat válthat ki? A könyv felhívja erre is a figyelmet. Van benne egy háttércselekmény, amelyet végigkövet az olvasó, ami egy krimi, vagy inkább politikai fantáziatörténet, de amelynek talán a mondanivalója az is lehet, hogy a mi környezetünkben is történhetnek robbanásszerű események, amelyek felboríthatják megszokott életvitelünket. S ebben a legszomorúbb az, hogy az ide vezető utat manipulálni is lehet, ami veszélyes. A regény fő tengelyében jelen van a manipuláció sajátos lehetősége. Mindezeket egybevetve talán a kalandregény egy sajátos formájának tekinthető ez a munkám. Valójában a manipuláció jelen van társadalmunkban az 1989-es forradalom óta. Gondoljunk csak az ezt követő bányászjárásokra, az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre, a mai napig tartó, szándékosan szított etnikai (ál)konfliktusokra. A manipulációban könnyen lehet olyan ellenségképeket kreálni, amivel egymás ellen uszíthatóak az emberek, ennek valóban napjainkban is tanúi vagyunk, és ez a jelenség a regényben hangsúlyosan benne van. Olyan témák szerepelnek a regényben, mint a maffiotizmus, a terrorizmus. Mennyire dokumentálódott a szerző a regény megírása előtt vagy közben, hiszen nem kitalált jelenségről van szó… Valóban, az írást megelőzően elég sokat „dokumentálódtam”, jegyzetelgettem a témák kapcsán. Beszélgettem egy ismerősömmel is, aki igen jól ismerte az ukrán maffia működését, mert hét évig kamionsofőrként sokszor tapasztalhatta, mire képes egy szervezett bűnbanda. A regényben egy olyan nemzetközi hálózatról van szó, amelynek a vezetése Ukrajnában van, és arra törekszik, hogy betörjön a közel-keleti szexpiacra. Ezért prostituáltakat futtat az égei- és a földközi-tengeri üdülőkben. A főhős fegyverszállítási ügyletekbe, csempészmanőverekbe, túszügyletekbe is belekeveredik. Ezek a bűncselekmények folyamatosan jelen vannak az említett térségben, de nem csak ott, hiszen az ún. feketegazdaság jelentős tényezői. Ez tehát a valós alapja a regényben lévő történetek egy részének. Az ukrán maffia tagjai a hármas határ egymáshoz közel eső területein (Magyarországon, Romániában és Ukrajnában) időnként új „árut” cserkésznek be, „amit” majd a Közel-Keleten „értékesítenek”. A regényem egyik szereplőjét 14 éves korában rabolják el. Az ő történetét is végigkövethetik az olvasók, a befogásától a megtörésen, a „kiképzésen”, a szabaduláson át a tragikus végkifejletig. Nagyon erősen összefonódik a főhős, a volt zsoldos katona és a lány sorsa, mert mind a kettő megpróbál kiszabadulni abból a helyzetből, amibe került. Annyit elárulok, hogy a zsoldos alakja fiktív ugyan, de valamikor élt Marosvásárhelyen valaki, akinek a fantáziálásaiban sok minden benne volt mindabból, amit beleszőttem a főhős történetébe. A cselekményszál fűzése követ-e egyfajta drámai szerkezetet? Mennyire színházi szemmel írta Kovács Levente a regényt? A regénynek állítólag – tanácsadóim szerint – filmszerű szerkezete van, ami abban nyilvánul meg, hogy különböző hangulatú, tempójú és cselekményű jeleneteket montázsszerűen, gyakran váratlan vágással helyeztem egymás mellé. Úgy tűnik, hogy nincs közük egymáshoz, végül pedig kiderül, mégis egybefűzhetőek. Ezt Peter Brooknak a történetszerkesztés diszkontinuitásos eljárási módszeréből tanultam, amellyel egyaránt fenntartható a történet feszültsége és a nézői figyelem. Sokat olvastam Agatha Christie, George Simenon, Raymond Chandler, Ed McBaine regényeit, vagy Robin Cook orvosi krimijeit, valamint a Columbo-filmeket is többször néztem-nézem, és tanulmányoztam módszereiket. Ezek a szerzők inspirálták az alkotásban? Egyiket sem tekintettem utánozható modellnek, inkább a gondolkodásmódjuk hatott rám. A színházi munkám tapasztalataiból következik az is, hogy az epizódszereplőknek igyekszem erős karaktert kialakítani. Egy-két ilyen szereplő is feltűnik a regényben. Említette, hogy a korábbi regényt is négy ember olvasta el, akiknek a véleménye szerint finomított, alakított a cselekményen, és most is ezekre a szerkesztőkre bízta az új regényt. Elárulja, kikről van szó? Nem titok, mert az előszóban van egy köszönetnyilvánítás, ahol megemlítem őket: Tomcsányi Jakab Mária volt televíziós szerkesztő, Salamon András sepsiszentgyörgyi tanár, az Osonó az egyik alapítója, Molnár Judit újságíró, tanárnő Nagyváradról és Koszta Gabriella, aki a könyv szerkesztője, és korábban a Jelenkor kiadónál a legnagyobb magyar írók közül igen sokkal dolgozott. Különböző szemszögből, nagy tapasztalattal olvasták végig, és vissza is jeleztek. Volt, amikor a cselekménybe is beépítettem javaslataikat, hogy jobban fenntartsam a feszültséget. Örülök, hogy vannak ilyen barátaim, akik önzetlenül segítették a munkámat. Ugyanakkor köszönettel tartozom a Gutenberg-Pallas Akadémia könyvkiadónak, melynek nyomdája fölvállalta a kiadás műszaki támogatását és kivitelezését, valamint a Bernády Háznak, ahol immár ötödik alkalommal tarthatok könyvbemutatót. Elhangzott, hogy a regénynek filmszerű cselekményszerkezete van. Ez azt jelenti, hogy talán egyszer valaki könnyebben vászonra viszi? Ez nem az írótól függ. Talán elolvassa és felfedezi benne a filmszerűséget. Nekem elsődlegesen nem célom, hogy a regényeimből film szülessen. Örömöt szerez, ha leírhatom a történetet, és elolvassák. Nem tartom magam profi írónak, mert nekik teljesen más a habitusuk, a világuk, az írás számukra hivatás és szakma. Én, amikor mesélő kedvem támad, és a történet tükrözi az életfilozófiámat, passzióból, hogy ne mondjam, hobbiból, leírom. Készül-e egy következő regény? Hozzáfogtam egy hasonlóképpen krimielemeket is tartalmazó regény megírásához, amelynek hátterében a korábbi könyvben írtakhoz hasonlóan személyes élmények is helyet kapnak, abban a reményben, hogy érdekességben és színvonalban talán meghaladhatom az eddigi két regényt. VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-8
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
